ablog
isolated notes exposed

zajos magány

V-től kaptam kölcsön kedden. Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány. Még csak az 1/3-ánál tartok, de ez kész.

[…]És néhány év múlva már kezdtem megszokni, kastélyokból és polgárházakból való egész könyvtárakat vagoníroztam be, bőrbe és szattyánba kötött gyönyörű könyveket, egész vagonokat raktam velük tele, és amikor harminc vagon együtt volt, elvitte a vonat ezeket a bedobozolt könyveket Svájcba és Ausztriába, kilóját egy deviza koronáért, és senki sem akad fenn ezen, és senki sem sírt, én sem ontottam könnyeket, csak álltam, mosolyogtam és néztem a vonat utolsó kocsiját, amely Svájcba és Ausztriába szállította a gyönyörű könyvtárakat, kilóját egy deviza koronáért.


Posted by aui on January 15th, 2009 :: Filed under irodalom

Hugo Ball: Menekülés az Időből (részlet)

Hugo Ball
Menekülés az Időből (részlet)

Kitaláltam egy újfajta verset: Vers szavak nékül, vagyis hangköltemény, melyben a magánhangzók előfordulását és eloszlását kizárólag az első sorhoz viszonyítva határozzuk meg. Ma este olvastam fel az első ilyen szerzeményeket. Kifejezetten e célra tervezett ruha volt rajtam. A lábaimat fényes, kék kartonpapírba tekertem, ami egészen a csípőmig ért, úgyhogy úgy néztem ki, mint egy obeliszk. Felül hosszú, belül tűzpiros, kívül aranyszínű kartongallért viseltem, ami úgy volt a nyakamhoz erősítve, hogy a karomat úgy tudjam mozgatni, mintha szárnyak lennének, föl-le húzogatva a könyökömet. A fejemen kék-fehér csíkos sámán-cilindert viseltem.

Mivel ily módon járni nem tudtam, úgy vittek fel a sötétben a színpadra, mint egy oszlopot. Odafent aztán lassan és ünnepélyesen rákezdtem:

Gadji beri bimba
Glandridi lauli lonni cadori
Gadjama bim ber glassala
Glandridi glassala tuffm i zimbrabin
Blassa galassasa tuffm i zimbrabin

A hangsúlyok súlyosabbakká váltak, az előadásmód a mássalhangzók kiejtésének intenzitásával erősödött. Hamarosan észrevettem, hogy amennyiben komoly akarok maradni (márpedig komolyságomat feltétlenül meg akartam őrizni), kifejezőeszközeim nem illenek színpadi jelenlétem pompájához.[…] Jobbra, a kottatartón ott volt a Labadas Gesang an die Wolken (Labada dala a felhőkhöz), balra pedig az Elefantenkarawane (Az elefántkaraván). Én pedig újra a középső kottaállvány felé fordultam, és ütemesen verdestem a szárnyaimmal. Az elefántok nehézkes járásának ritmusát érzékelendő bevehettem még egy utolsó crescendót. […] De hogyan fejezzem be? Ekkor vettem észre, hogy a hangom, más választása láthatóan nem lévén, a papi siralmak antik lejtését kezdte felvenni olyan mise-stílusban, amilyenben a Kelet és Nyugat katolikus templomaiban síránkoznak.

Nem tudom, mi ihlettte ezt a zenét, de magánhangzó-szekvenciáimat liturgikus módon, recitativóban kezdtem el énekelni.

A fények kialudtak, s verejtékben úszva vittek le a színpadról, mint egy mágikus püspököt, akit elnyel a mélység.


Posted by aui on October 16th, 2008 :: Filed under irodalom