Gyönyörû álmom volt az éjjel.
Csillagok szeretkeztek a fénnyel.
Nem is álom volt, hanem tény.
Te voltál a csillag, én pedig a fény.
Nyugatra nézõ szobámban ülve
csak két üvegtábla választ el tõle,
hogy megérintsem a haldokló Napot
és elhamvadjak, amiért adott
a sors egy percet az életemben
amikor végre boldog lehettem
volna…
Mint sötétet a fény – úgy leltelek,
Mint utazó a megürült padot,
és úgy szerettelek,
ahogy mély vizek halai az iszapot.
Tenyeremben simogatás lapul,
így bújnak meg házak közt csöpp terek.
Elment a kedves. Én engedtem el,
mint léggömb zsineget a kisgyerek.
