Ultrahang fesztivál. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ultrahang alapítvány, amelyet 2000-ben (a rettegett Y2K) alapítottak. Hari Seldon helyett lelkes fiatalok gondolták ki az ötletet, valamilyen bécsi minta alapján. Az alapítvány célja, hogy fura zenéket hozzanak kicsiny hazánkba, fittyet hányva a közízlésre. Állítólag 2001-ben volt az első koncertsorozat (pár emberrel) arról lemaradtam, nem úgy a 2002-es másodikról, amely már egy teljes napig tartott, és a XI. kerületi fonóban rendezték meg. Lévén elég közel volt a kollégium, ahol laktam(tunk) nyakunkba vettem(vettük) a kerületet, és felkerestük a fonót (fura, azóta még közelebb kerültem a fonóhoz, mármint lakhelyileg, sőt Fonyódon szoktam nyaralni, de ennek semmi köze ehhez, csak hasonlít a neve). Most így visszaolvasva látom (mindenféle egyéb portálokon), hogy csak 7 fellépő volt. Na, de MILYEN 7 fellépő?

 

Egy igazi hideg zuhany volt. Annyi fura zene volt, ami jó ideig felöltött. Sötét szoba, fura zene, az emberek meg vagy táncoltak, vagy csak feküdtek a földön (le volt terítve azzal a tornatermes szőnyeggel) esetleg a földön feküdve táncoltak. Bár azt hiszem ez utóbbi nem fordult elő, bár senki sem lepődött volna meg. Egy-egy ilyen performance valahogy úgy nézett ki, hogy az adott előadó felment a színpadra két darab Mac-el, és elkezdett zenélni, mögötte a kivetítőn meg mentek az animációk. A zene meg tombolt. Iszonyat jó volt.

 

A következő ultrahang fest, amin voltam 2003 szeptemberében volt. Több helyszínen. Volt az Andrási úton a bábszínházban, az A38-on, meg isten tudja még hol. Vicces volt, hogy például a bábszínházas előadásra több professzor, tanár (nemtom) érkezett a zeneakadémiáról, és hallgatták elismerően a recsegéseket. Közben még 2003 májusában volt egy X-peripheria elnevezésű koncertsorozat (2 napos), ami a hajógyári szigeten volt megtartva. Ott például fellépet egy Alec Empire nevű srác. Olyan durva hardcore-t játszott, hogy komolyan, fizikai fájdalmaink voltak a hangoktól (sikolt a zene, tornyosul, omlik), de nem is ez az érdekes, hanem eljött az anyukája a fellépésre, és mosolyogva hallgatta, ahogy a fia játszik (pedig komolyan mondom, nem egy egyszerű történet volt, ami leadott). Az emberek meg megőrültek. Pár képet találtam a 2003-as ultrahang-ről és az X-Peripheriáról is a neten.

 

Na de, vissza a 2002-es UH fest-hez. Mielőtt elmentünk volna persze letöltöttünk egy csomó zenét a majdan fellépő zenészektől, és hallgattuk. Meg egy csomó mást is. Akkor ismerkedtem meg Tigrics-el. Valami korábbi X-peripheriás live act-et töltöttem le, és nagyon megtetszett. Másnap meg is vettem a koncertek alatt a Chromalion című CD-t, és most látom, hogy 50 példányra van limitálva. Huhhh. És egyik az enyém. 

 

 

 

Tigrics fura. Szerintem nagyon komoly és összetett. Nagyon végiggondolt elektronikus zene. Az a fajta, amit ha 40-szer hallgatsz meg hangosan, akkor 40-szer találsz benne valami eldugott dallamot, pittyegést, ritmust, amit addig nem hallottál. Félére ne értsetek, kőkemény elektronika, de abból a szinuszos fajtából. A Chromalion (2002) után a következő nagylemeze, ami nagyon jól sikerült a Drapdap (2003) volt (volt több is, de azok annyira nem, nem nekem). Erről következik egy szám, amit mindig szívesen hallgatok meg. Ha jól emlékszem tavalyelőtt volt Pécsett egy fesztivál, ahol élőben fellépett, és hatalmas hangfalakon, őrjöngő tömeggel hallgatva ez a szám egy audio-orgazmus volt.

 

Tigrics – Göndörgát

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

---

Posted by aui on June 30th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

Tényleg teljesen felesleges, hogy elhatározzak bármit is, másnap reggel úgyis úgy ébredek, hogy szembe jut valami teljesen más. Szóval rossz az idő (relatíve), úgyhogy Soehngenetic ugrott, cserébe itt van nekünk az Orbital.

Az Orbital egy angol elektronikus duó, csakúgy, mint az Underworld. A két zenekar nagyjából egy időben indult (Orbital 89-ben, utóbbi 80-as évek legelején), zenéjük is nagyon hasonló. A soundtrack-eket, és válogatásokat leszámítva 8 nagylemezt jelentettek meg 91 és 2004 között. Nem kis teljesítmény. 13 év, 8 album (bár aggodalomra ad okot, a majdnem évenkénti lemezkiadás), nagy részük színekkel fémjelezve (zöld, barna, kék).

Az MCM-en minden héten leadták a Style című számukat, de a mai napi betevő témája mégis az “In Sides” albumon megjelenő “The Box” című alkotás. Talán ahány embernek mutattam, annyi ember lett szerelmes a számba. A klip hatalmas (ezüst díjas lett egy 97-es San Franciscói rövidfilm-fesztiválon), nagyon érdekes és bizarr. A zene meg pont passzol hozzá.
Érdekességképp említem, hogy a kislemezen (The Box – 1996) az utolsó számban Alison Goldfrapp énekel, aki ugye a Goldfrapp együttes énekese (és aki énekelt Tricky-nek is, de róla majd később). Ezek az összefonódások, komolyan… Az albumon a szám két részes, és pont odafért az Underworld válogatás mellé a CD-re, hogy hallgathassam a kocsiban.

A számról egyébként a pénteki buli utáni hazagyaloglások jutnak az eszembe. 45 perc, 4 kilométer (4 kiló méter). Átbulizott éjszaka.

Orbital – The Box

Ezek a péntekek már csak ilyenek lesznek. Rövidek. Velősek. Nem lehet ilyenkor már alkotni, na. Jövő hét magyar hét.

---

Posted by aui on June 27th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

Annyi jó zene van. Már-már mindig kitalálom a következő napi betevőt, aztán történik valami, és csapot, papot hagyva változik a felállás.  Tegnap este fél nyolckor például (miután befejeztem a cigizést / sörözést a teraszon) eszembe jutott a Lemongrass. Apropó, olyan jó idő van, hogy ma muszáj vennem egy nyugágyat. Jó kint dögleni. Még este is.  Apropó 2: komolyan, mindenki megőrül, hogy kaja neveket ad magának vagy az albumjának (Dj Food, Pickled Eggs and Sherbet, Lemongrass, Risotto, Coldcut, stbstb)? Navissza.

Szóval. Van ez a “Mole – Listening Pearls” nevű német kiadó. A német magyar barátságot erősítve jelenleg 4 (azaz négy) magyar előadó van náluk (Anima Sound System, Gábor Deutsch, Marcell és Yonderboi – erről jut eszembe, jövő héten magyar hetet tartok), és olyan finom, nagyon-nagyon finom lounge zenét adnak ki. Amikor meglátom egy CD-n a MOLE-s label-t, tudom, hogy legalábbis érdemes belehallgatni. Ha egyszer nyitok egy kávézót, tuti, hogy telerakom ezekkel az albumokkal.

Egyetlen baj a lounge zenével, hogy nem markáns. Olyan tipikus háttérzene. Nagyon finom, szó se róla, de nem tudnám megkülönbözteti egyiket a másiktól. Nem is feltétlen muszáj, tudom, de azért érzem, hogy valami hiányzik belőle. Így van ez a Lemongrassal is (ha jól tudom póréhagymát jelent, legalábbis a képek erről árulkodnak). A zenét (Voyage au Center de la Terre) még 2000-ben szereztem meg, szerintem nem sokkal azután, hogy megjelent. Mint sok más előadóval, a Lemongrassal is úgy vagyok, hogy az első (megszerzett) album után, a többi már nem annyira tetszik. Nem nyújt zenei orgazmust. Valószínűleg nagyok lesznek az elvárások, és nehéz onnan nyerni. Olyan ez, mint a nagysikerű filmek folytatásai, 2., 3. rész. Bukás. 90% valószínűséggel.

Sajnos nem találtam videót, a fent említett albumról (utazás a föld középpontja felé), de szerencsére a kiadó weboldalán bele lehet hallgatni. Mindenkit bíztatok erre. De hogy ne maradjunk youtube videó nélkül, következzen egy szám a Pour L’amour albumról:

Lemongrass – Les Vacances

A Lemongrass tökéletes egy nyári napozásra, vagy csücsörgésre egy elsötétített szobában. Punnyadva, láblógatva. Ha holnap is jó idő lesz, akkor muszáj lesz felküldenem ide a kedvenc Soehngenetic számomat.

---

Posted by aui on June 26th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

A langyos/lányos tegnap után következzen egy kicsi pergősebb, bulizósabb post. A bemutatandó zenész duó igazából csak felvezető a mai igazi témához.

Daft Punk-al akkor találkoztam először, amikor megjelentek az első mp3-ak. Egészen pontosan ’97-ben (az mp3 maga 95-ban, 13 éve vált publikussá). Az akkori gépeken kb. 500-800Mb-ot lehetett tárolni, és egy zeneszám betömörítése akár 1 óráig is eltartott, éppen ezért először csak csöpögtek a zenék. Internet nem volt, legalábbis nem volt mindenkinek, így minden egyes zeneszám maga volt a merő érdekesség, hogy ott van a gépen, lehet hallgatni. Na, az első számok egyike, amiket megszereztem, a Daft Punk “Around the world” című száma volt: ARNDWRLD.MP3. Ha jól emlékszem, akkor egy ilyen fiatalkorú LAN party kapcsán szereztem be. Ez volt az, amikor pár tizenéves összegyűlt egy szobában, összedugta a számítógépeit, és játszott hajnalig. Más alternatíva nem volt (mármint a számítógépek összekapcsolásában).

De vissza Daft Punk-hoz. Elkezdtem nem szeretni. Jó ideig nem is hallgattam. Aztán megismerkedtem Rolanddal, és visszajött a látókörben. Letöltöttem az albumot, és elkezdtem hallgatni és szeretni. A “Homework” album (1997) jól sikerült, a “Discovery” (2001) kevésbé, a “Humar After All” közepesen. Az első album ott figyel a polcon. Tehát következzen egy igazi techno szám a Francia duótól:

Daft Punk – Revolution 909

Az igazi témánk a számcímben szereplő szám. A mágikus 909. A Roland Corporation 1974-ben alakult. A 80-as évek végén meghatározó szerepük volt az elektronikus zenében. A lakodalmas szintik mellett ugyanis kőkemény basszus és ritmus gépeket csináltak. A TR-909-es (nem összetévesztendő az MC-909-essel, ami 2002-ben jelent meg) ritmus-szintetizátor ’85 körül váltotta fel elődjét, a TR-808-ast. Talán ez volt az első, igazi, de mindenesetre az egyik legelterjedtebb analóg dobgép (bár tartalmaz előre felvett hangmintákat, sample-öket is). Nekem egy Korg electribe ER1 figyel otthon. Az is nagyon hasonló.

A 80-as végén megjelenő hipp-hopp számok nagy részében megfigyelhető, az avatott fülek számára kihallható a 909-es, illetve 808-as dobgép hangzása (lásd pl. M.A.R.S. – Pump Up the Volume). A 909 és 808 pajtásukkal a TB-303-al (amely egy basszus szintetizátor – bassline synth) tökéletes alapot nyújtottak a 80-as évek végén kivirágzó Acid stílusnak, amely a 2000 évek elején újból virágkorát élte. Ha Acid, akkor nekem mindig Josh Wink jut az eszembe. Azt hiszem egy igazi klasszikus.

Lezárásként pedig következzen még egy Daft Punk szám. De most nem az eredeti videóval. Nekem nagyon tetszett.

Daft Punk – Harder, Better, Faster, Stronger

---

Posted by aui on June 25th, 2008 :: Filed under interest!ng,music,napibetevő

---

Tanulom ezt az érzelmi dolgot. Szóval úgy érzem, hogy átváltozok. Kafka Gregor-ja vagyok, csak rückvercbe kapcsolva. Lehet kicsit felnőttebb is lettem, meg picit érettebb, de úgy érzem, hogy egyre inkább képes vagyok arra, hogy kimutassam az érzelmeimet.

Az egész onnan kezdődött (szerintem), hogy későn érő típus vagyok és kicsi (volt) az önbizalmam, meg persze történtek rossz dolgok is az életemben és ez valahogy megkeményített. Tényleg begubóztam. Most meg mászok ki belőle, mert néha nagyon átsüt a nap a burkon. Visszaváltozok rovarból emberré. Legalábbis próbálok.

Múltkor például beszélgettem egy régi ismerősömmel, aztán átolvastam (beleolvastam) egy régi privát levelezésünkbe, és azon gondolkoztam, hogy ez nem is én vagyok. Hogy ha most csinálnám, biztos másképp tenném, írnám, mondanám. Több érzelemmel. Kimutatva. Nem mintha rossz lett volna (szerintem nem volt, sőt), de az érzelemmentes viselkedés nagyon más reakciókat válthat ki a másik félben és az egészből csak egy nagy félreértés lesz, ami csak évek multán derül ki. És azt senki sem akarja. Nem jó.

Szóval próbálkozom, szerintem egyre jobban és jobban megy, (már néha meg is dicsérnek) csak még hiányoznak a szavak a szótárból, és nehéz így verset írni, kifejeznie magát az embernek. De tanulok. Amennyit csak tudok.

Éppen ezért mára érzelgős zenét választottam. Amolyan szeretkezős zenét (szerintem direkt arra írják ezeket a számokat). Először tanakodtam, hogy mit tegyek fel, talán a Coldplay-től a Speed of Sound-ot, vagy esetleg egy Keane számot, de aztán rájöttem, hogy popularitásuk miatt nem illenek ide. Rontják az imidzsemet. Bár őszintén bevallom, hogy a Keane album (Hopes and Fears) ott figyel a polcomon. Miskolcon vettem valami hatalmas leértékeléskor egy könyvesboltban. Halkan. Nagyon halkan jegyzem meg, hogy mindkettő jó, még az én mércémmel is (persze lehet, hogy az emlékek teszik jóvá). Azt hiszem, ezzel most megkapom a szentimentális kitűzőt a haveroktól.

De mégis, mára valami jobbat, kevésbé ismertet találtam ki. Először 2003-ban Finnországban hallottam róluk, egy Spanyol srác dicsérte őket nagyon. Aztán hazajöttem, letöltöttem (persze) és nagyon meglepődtem, mert hihetetlen zúzós zene volt (olyasmi, mint a Tool), és nagyon nem illett bele a képbe (révén a sráccal nagyon hasonló ízlésünk volt, mint kiderült – de a Finn kalandokról, a szaunáról, és a Finn matematikus lányról majd ESETLEG később). Ott is hagytam, ott is pihent jó pár évig a név a hosszútávú memóriámban. Eltemetve. Aztán egyszer csak nézegettem a Console (később még írok róla) weboldalát, és láttam, hogy Ő ebben a zenekarban is játszik (akár a szó gyermeteg verzióját értve ezen). Gondoltam kétszer nem tévedhetek, úgyhogy adtam még egy lehetőséget nekik. Már írtam az első felfedezésemről (a Gillian Anderson válogatás), és azt hiszem a Notwist az utolsó komoly felfedezettem.

The Notwist – Consequence

“…fail with consequence, lose with eloquence and smile…”

Wiki szerint német együttes, amely ’89-ben alakult. És igen, első néhány albumuk elég rockosra sikerült. Zúzták a forgácsot. A két gitáros, meg a dobos. Semmi extra. Majd a szintén német Console (fene se tudja, a weboldala Litvániában van) becsatlakozott valahol a ’90-es évek végén és beinjekciózott egy hatalmas adag elektronikát a zenébe, amely azonban csak 10 évvel később 2002-ben fejtette ki teljesen jótékony hatását. Na, első körben én erről maradtam le.

Neon Golden címet viselő albumuk (2002 Virgin) olyan erősre sikerült (erős a zenei összetettség és letisztultság értelmében) hogy a vörös papírborítós album kiemelt helyet kapott a CD gyűjteményemben. Komolyan. A Neon Golden rajta van a telefonomon, bent figyel a kocsiban, és talán szívesebben hallgatom meg, mint bármelyik másik albumot (talán Howie B-t és Les Rythmes Digitales-t leszámítva, de ez nem biztos).

Nemrég (idestova 3 éve) összeálltak egy amerikai együttessel, a Themselves-el, elnevezték magukat “13 & GOD”-nak, és kiadtak egy közös lemezt hasonló címmel. A lemez hangulata nagyon, nagyon hasonlít a Neon Golden-re, talán egy kicsivel több benne a ritmikus szöveg. Az albumon a “Men of Station” és a “Soft Atlas” mellett több jó szám is született, de ha már megemlítettem a Coldplay Speed of Sound számát, akkor stílszerűen következzen most a Perfect Speed (sajnos szintén nem eredeti videóval), hogy egy kvázi keretet adjunk a történetnek.

13 & God – Perfect Speed

Tegnap nézegettem a neten, és megláttam, hogy a Notwist-nek idén jelent meg egy új nagylemeze “The Devid, You + Me” címmel. Azt hiszem, nem kell gondolkoznom, hogy mit hallgassak a következő pár napban.

---

Posted by aui on June 24th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

Mivel olyan szépen süt a nap, az UV meg kiégeti a retinánkat, én meg még nem teljesen akklimatizálódtam vissza bele a nagyvárosi létbe a hétvégi felhőtlen tivornyázásból, ezért a mai napra (az eredeti elgondolás helyett) egy ilyen rövid, napsütéses scratchelős videót rakok fel:

Kid Koala – Fender Blender

A srác kanadai, 38 éves, és a változatosság kedvéért a ninja tune kiadón keresztül ismertem meg (lásd Carpal Tunnel Syndrome – 2000) . A videó szerintem hatalmas, és eléggé hajaz a művész hivatalos weboldalára. Nagyon ötletes, lo-fi webOLDAL.

A scratchelés egyébként nem egy olyan hihetetlen régi találmány (mondjuk fura lenne, ha az lenne, bár mondjuk Bartóknak is lehetett volna ennyi fantáziája, és húzogathatta volna a gramofont, de nem tette). A wikipedia szerint a 80-as évek elején/végén találták fel (mondjuk inkább, hogy kezdték használni) és robbant be a köztudatba. Az egyik haverom szerint valaki először nekiesett a DJ pultnak és rájöttek, hogy vicces a hang, amit a lemez kiad ilyenkor, aztán pár év után rájöttek, hogy ahelyett, hogy a DJ pultot rúgdossák, lehet a lemezt és a potmétert is húzogatni, és ekkor, na EKKOR indult világhódító útjára a scratch, és vált feleslegessé a puha anyagból készült DJ pult. A scratchelés elengedhetetlen feltétele egyébként a megfelelő tűvel felszerelt lemezjátszó (mert hogy a régi lemezjátszókon egyirányú, ferde tű van, és az eltörik), és egy slipmat elnevezésű posztó, amit a lemez alá tesznek, hogy könnyebben csússzon. Ha mindez a rendelkezésre áll, akkor szerezz be egy macskát, és tanulj:

Bocsánat. Tényleg ennyire futja a mai napon. Nagyon meleg van.

---

Posted by aui on June 23rd, 2008 :: Filed under interest!ng,music,napibetevő

---

Hát hétvégén nem írok. Nyilván. Most meg pláne nem, mert megyek a Balatonra. Hurrá nyaralunk!

---

Posted by aui on June 20th, 2008 :: Filed under blog

---

Azt hiszem, a gimnázium alatt tetőzött a bulihangulat. Azóta csak öregszem/szünk, de ez természetes, gondolom én. Bár görcsösen ragaszkodom még mindig mindenhez, ami fiatalos, remélem ez nem ciki (haverok, buli, Balaton). Szóval volt egy törzshelyünk Pécsett. Oda jártunk bulizni minden pénteken. Ha nyári szünet volt, akkor keddenként is, mert akkor „tikettelen kedd” volt, és ráadásul a kedvenc zenéinket játszották.

Ezekről a keddekről azt kell tudni, hogy azon a szórakozóhelyen, ahol pénteken (és még inkább szombaton) kb. 200 ember lézengett, ott, na OTT keddenként felülről becsülve 6-an voltunk, beleszámolva a kidobót, a két (minek ?)  pultost és a Dj-t (aki a Zsuzsa volt, de erről majd később). Szóval családias volt. Azóta a hely megváltozott, kimeszelték, beraktak egy csomó lámpát, más a közönség és más a személyzet. Azóta nem szeretem.

Ez körülbelül egy időben volt azzal, amikor a pécsi műsorszóró testület sugározta az MCM nevű francia zeneadót. Péntekenként a „techno files” című műsort néztük. A nevével ellentétben nem techno ment rajta, illetve nem abban a formában, ahogy én gondolom a techno-t, de (mint már említettem) nem vagyok híve a zenék bekategorizálásának…

Közben eszembe jutott, hogy egyszer voltunk egy házibuliba, és miután nagyon lepunnyadt a hangulat, és éreztük, hogy a két lány, négy fiú felállásból mi vagyunk az a két fiú, aki nem illik oda (na nem azért, mert bunkók voltunk, vagy ilyesmi, csak a többiek (2×2 darab humanoid)  a fajfenntartás imitált változatának akart hódolni) elmentünk a fent említett szórakozóhelyre.  Aztán valami hirtelen felindulásból a bejárati ajtónál visszafordultunk, és a mérhetetlen gonoszságtól vezérelve visszamentünk inkább zavarni. Ha nekünk nem jó, nekik se legyen, ugyeugye. Még arra emlékeszem, hogy bekapcsoltuk a TV-t és a techno files-t néztük, aztán pipáztunk pipadohányt és teafüvet. Csak azért mondom el, hogy NE, SOHA NE pipázzatok teafüvet. Legalábbis ne kétszer egymás után. Legyen ez a mai bölcsesség.

Szokás szerint elkanyarodtunk, de gondoltam felvezetem a mai betevő zenét. Ez volt az az idő, amikor megismerkedtünk (mindkét fent említett forrásból) a Les Rythmes Digitales névvel. A fiatalember (nálamnál 4 évvel és 12 nappal idősebb) francia, és több művésznév alatt működött (szácsez: Les Rythmes Digitales, Paper Faces, Man With Guitar, Thin White Duke, Jacques Lu Cont). Akinek a TV elengedhetetlen lakberendezési tárgy, biztos hallotta már az egyik számát EBBEN a Citroen reklámban (apropó, még nem mondta, de vicces úgy TV-t nézni, hogy a reklámok, a hírek és a gagyi mentőstűzoltósdoktoroshelyszínelős filmek zenéjének 80%-át ismeri az ember, és tudja, hogy ott lapul a szekrényben). A Les Rythmes Digitales úgy tűnik, egy rövid vállalkozás volt, de a Darkdancer című albumot épp úgy nem tudom hova tenni zeneileg (de talán éppen ezért nagyon szeretem), mint Howie B: Turn The Dark Off című alkotását.

Arra pedig, hogy a fenti úriember manapság egy másik zenekarban tengeti életét (amit egyébként kb. 2 éve ismerek, és szeretek) csak pár hónapja jöttem rá. Furcsa ez, amikor így összefutnak a szálak, de a Zoot Woman-ről majd később mesélek.

Szóval következzen most az a vintage hangulatú retro-elektro-szintipop klip, amit epekedve vártunk az MCM-en, és amire viccesen mókásan (kicsit ittasan) táncoltunk a kedvenc szórakozóhelyünkön. Keddenként. Egyedül.

Les Rythmes Digitales – (Hey you) What’s that sound?

(szerintem az ott tényleg Boy George…)

---

Posted by aui on June 20th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

Készülök az öregkorra. Nem mintha túlságosan nagy reményeket fűznék a hosszú élethez (figyelembe véve a hedonista életvitelemet meg a dohányzást, de hát elvileg Nagymamám is 91 éves, és 30 éves koráig kőkeményen dohányzott), de mégis. Szóval ez abból áll, hogy megpróbálok minél több, és minél erősebb érzést begyűjteni.

Nem is kell valami hatalmas dolognak lennie, csak az érzés legyen nagyon egyértelmű és kézzel fogható. Van például emlékképem, arról, amikor 15 évesen Fonyódon, a nyaralóban (társasház) megyek le a házból a partra, és már szürkül. Vagy arról, amikor az egyik legjobb haverommal fekszünk hajnali fél kettőkor a stégen, és nem hallani mást, csak a nád suhogását, a hullámokat, ahogy nekiverődnek a köveknek, és a parazsat, ahogy felizzik a cigaretta végén, amikor beleszívunk. Egy szót se szóltunk, csak hagytuk magunkat LENNI.

Egy ilyen volt az is, amikor a gimnáziumban egy csütörtöki napon (tanítási szünet volt gondolom) elmentünk Orfűre egy kulcsos házba, önszervezett osztálykirándulásra (igen, ott lakik a Nagybandó bácsi, meg a Lovasi Bandi, sőt, féltestvéremnek is van ott egy nyaralója, bár Ő kevésbé ismert). Azt hiszem akkor csókolóztam először. De a jelen történet szempontjából ez érdektelen. Valahogy dél felé érhettem haza, szülök még munkában, és azzal a kicsit másnapos, lelapult érzékszervekkel, tompa aggyal elmentem fürdeni (egyébként ez fura, a napközbeni (dél körüli) fürdéseknek szerintem mindig más hangulata van, mint az estieknek…. Na nem azoknak a gyorsanmegfürdökhogynelegyekkoszos fürdéseknek, hanem a másfél, két órás punnyadásnak). Szóval ez is egy olyan tiszta érzés volt (purest feeling). A kazettás magnót meg bevittem, és ott hallgattam a zenét, a fejem meg még mindig olyan nyomott volt.

Tudtam én, hogy a kazettán ilyen repülős zene van, de annyira passzolt ahhoz a hangulathoz, hogy még mind jó visszagondolni rá. A kazettára két válogatás albumról kapartam össze számokat:

Ninja Cuts – Funkungfusion

Ninja Cuts – Funkjazztical Tricknology

Előbbi ott figyel otthon a polcomon, másik 40 cd baráti társaságában. Jól elvannak. Node. Mind a két album a ninjatunes kiadó kötelékében jelent meg (’98-ban, illetve ’95-ben respectively), amit a Coldcut névvel fémjelzett formáció alapított 1991-ben. Szóval álljon most itt két rövid szám a last.fm-ről, amik akkor, pont akkor mentek a kazettán:

Animals On Wheels – Soluble Ducks

Override – Pac 3

Sajnos nem találtam hosszabb (commercial) verziót ezekből, de nem hiszem, hogy probléma lenne megkeresni őket kevésbé publikus forrásokból. A harmadik, klip nélküli, de teljes hanganyaggal bíró zene, pedig (egy szintén teljesen idióta nevű előadótól) többször is megszólalt napozgatós délutánokon még ugyanazon év nyarán. Szeretem a basszust.

Dj Food – Dark Lady

 

 

---

Posted by aui on June 19th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

Nagyon szerettem az X aktákat. Szerintem abban az időben az egyik legjobb sorozat volt. Ilyen kicsit fura, meglepő, meg minden. Anno együtt néztük még a szüleimmel a nagyszobában, bár nekik nem tetszett annyira, de hát akkor még a TV ritkaságszámba ment, és nem volt minden szobában (hála a fogyasztói társadalom kielégíthetetlenségének, ez mára már megváltozott). Szóval ott volt Mulder és Scully ügynök, és leplezték lefelé a májzabáló szörnyet, meg keresték a Muldernek a húgát, meg fedték fel a titkos UFO raktárakat. Az X-files zenéjét egyébként egy Mark Snow nevű srác írta (nem összetévesztendő Snow-val, és az Informer-rel!), aki később a Millennium sorozat zenéjét is szerezte. Egyebek iránt az X-files zenéjét az egyik unokatestvérem meg is vette nekem kazettán, amikor meglátogattuk itt Budapesten, aztán másnap, amikor vitt ki a Déli-pályaudvarra, be is kapta a szalagot a magnó a kocsiban… Szóval nem volt egy hosszú életű. Valaki még emlékszik az összegyűrt, becsípett szalagokra ? Volt aki kivágta a gyűrött részt és körömlakkal ragasztotta össze a szalagot…

Na, de vissza Scully ügynökhöz, aki a Gillian Anderson (társkereső hirdetés: keresem azt az idősebb, érettebb, intelligens, ősz férfit, aki a Darvas Iván). A sorozat idején még szereztem egy ilyen fake meztelen képet róla, ahol a feje rá volt retusálva valami másik nő fejére. Nade megint elkanyarodtunk. Szóval Gillian Anderson 1997-ben összeállított egy két CD-ből álló albumot, ami a következő címet viselte:

Future : A Journey Through The Electronic Underground – Compiled By Gillian Anderson

Én akkortájt 16 éves voltam. Tudvalevő, hogy ilyenkor nagyon erősen hatnak az emberre az új dolgok. Épp az egyik legjobb barátomnál voltam (mert neki volt számítógépe), és a szomszédja hozta át a fenti albumot. Én akkor még nagyban Scootert, meg Robert Miles-t, meg Mark’ot, meg Charly Lownoise-t hallgattam, mert az volt a menő.. Az volt egészen addig, amíg ebbe bele nem hallgattam. Őszintén, szerintem ez indított el a lejtőn. Ez volt az első album, aztán szép lassan megkerestem az összes előadót (na jó, 70%-át) az interneten, és töltöttem, töltöttem, töltöttem. Olyan nevek vannak rajta (amik akkor még teljesen ismeretlenek voltak – legalábbis számomra és akkor) mint Fluke, Chemical Brothers, Photek, Massive Attack és Future Sound of London. A második CD meg hátborzongató és Ambient ambient zenékkel van tele u-Ziq-val, Brian Eno-val és Air-el. Az ember elszáll, ha hallgatja. Olyan sötét, hideg, egyedül levős. És akkor a mai napi betevő:

Hal featuring Gillian Anderson – Extremis

---

Posted by aui on June 18th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---