ablog
isolated notes exposed

krumplirendőr

Az elmúlt pár hétben szerintem körül belül tíz embertől hallottam, hogy sohasem fogok felnőni. Igen, szerintem soha sem fogok felnőni, legalábbis remélem. Büszke lennék rá. Ez persze nem azt jelenti, hogy gyerekes vagyok, vagy gyerekes szeretnék maradni, hanem sokkal inkább azt, hogy a gyerekek messze túltesznek a felnőtteken néhány dologban.

Amellett, hogy viccesek (a nagy számokat például úgy mondják, hogy tizenszázhuszonezerötven), olyan hihetetlen dolgokkal vannak felruházva, mint a kíváncsiság, tudásvágy és kreativitás. Azt hiszem ezek a legjobb emberi tulajdonságok. Ezek tartják mozgásban a világot. Igen, talán néha rossz irányba, de akkor is.

Ott van például a kíváncsiság. A legjobb az, amikor a másfél-, kétéves forma gyereket tolják a babakocsiban. A langyosmézescitromos tea lóg ki a szájából, és SASOL. Nem szól egy szót sem, nem kérdez, nem beszél, csak NÉZ. Az információgyűjtés az elsődleges irányelv. Aztán, ahogy nő fel az ember, egyre többször nézik le azért, ha nem tud valamit. Mekkora egy hülyeség! Az ember alapból nem tud semmit! Ha szerencséje van, valaki elmondja neki a fontos dolgokat, vagy mag néz utána, ha már érettebb, esetleg rájön magától. Ez hozzátartozik az általános intelligenciához — mondják. Egy frászt! Kérdezni kell, ha valamit nem tud az ember. A kíváncsiság hiánya sokkal nagyobb probléma, mint a tudás hiánya.

Aztán egy idő után a kreativitás szűnik meg. Az elején még LEGOznak a gyerekek (esetleg babáznak, nem tudom), aztán jön a TV, és végül a munkahely, ahol teljesen kiölik az emberből a széles spektrumú kreativitást. Nagy kár! Nem hiába mondják, Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek (Heltai Jenő).

mrscruff.jpg

Mr. Scruff (alias Andy Carthy) 1972-es, Brit származású bajszos Ninja. Első, hasonló című albuma 1997-ben látott napvilágot, akkor még a számomra legalábbis ismeretlen Pleasure Music kiadónál. Két évre rá már a Ninja Tune-nál jelent meg a Keep It Unreal albuma. Igazi nagy durranás. Én nem is tudom, szerintem bármelyik jazz rajongó szívesen meghallgatná. Olykor finom jazz-es, olykor hanyattfekvős napozós, a kedvenc számom (szerintem mindenki kedvence) pedig vidám táncolós. Ez utóbbi több reklámban is felhangzott (Volvo, France Télécom, stb.). Említésre méltó még harmadik stúdió albuma, Trouser Jazz (2002, Ninja Tune) címmel, bár a Get A Move On színvonalát szerintem nem éri el.

Nos, és az animációk, rajzok. Hát kész. Krumplibanda, krumpliszakács, krumplirendőr, babzsák ló, mosolygó házak és autónak álcázott guruló asztalok. Nem hiszem, hogy van még egy ilyen vidám szám a gyűjteményemben!

Mr. Scruff – Get a Move On
YouTube Preview Image

You better keep moving, boy, you better keep movin’, or you be left behind!


Posted by aui on July 31st, 2008 :: Filed under lyrics,music,napibetevő,vidam

krush

Tudom, hogy már írtam erről, de ez teljesen kész volt. Ez a koncert fantasztikus volt. Dj Krush, zöldparton, 2008 július 30.

krush_live_zp_2008.png

Csápolás, reszelés, húzogatás, effektek, U2, Portishead és Dj Shadow betétek. VÁVÁVÁVÁVÁVÁV!


Posted by aui on July 31st, 2008 :: Filed under blog,music

törés

Az ember olyan, hogy sokági megy egy irányban. Nem. Az ember nem ilyen. Úgy általában. Én vagyok ilyen úgy általában. Előre (csak előre). Először nézelődik, bízik, megy, kaptat, sétál, fut és túrázik. Izzad, de nem érdekli.

Először vadregényes tájon voltam, 3 évig. Aztán megszoktam a vadregényest. Azt hittem más más. Nem más. De kellett hogy letérjek. Ez ilyen. Az ember nem járhat be egy (azaz 1) utat. Aztán volt a második út, az meg olyan volt, hogy inkább az út vitt engem. Nem hagyta, hogy letérjek. De letértem. Punktum. Aztán jött a harmadik. Fél évig vadregényes, aztán sztyeppe, aztán 1 év sivatag, kis oázisokkal. Igazán pici oázisokkal.

Szóval az ember megy. Piciket. Nagyokat. Kis lépés – nagy lépés. Azt hiszem azért, hogy megtalálja a végső otthon. OTTHONT. Ahol pihenhet, lazíthat a nagy séta után. Úgy vagyunk otthon, hogy utazunk az otthonunkkal tovább. Ez a legjobb. A legjobb otthon. A legjobb út. Ezt keressük. Ezt keresem.

krush.jpg

Nagyon régen találkoztam előszöt Krush-al. Pontosan egyszerre ismertem meg Vadim-mal. Azóta keverem őket. De nem is ez a lényeg. Krush 48 éves (beszarás) tokyoi születésű lemezhuzogató. Mo’ Wax kiadó. És két okból fő témája a mai napnak.

1-es főtéma: Holnap (30-án) lép fel ismét nálunk. Ezúttal a zöldpardonban. Én ottleszek. Aki bújt, aki nem, megyek.

2-es főtéma: A kedvenc szám, amit pár éve a balatoni strandon hallgattam sokat. Sokat sokat.

Dj Krush – Final Home
YouTube Preview Image

I traveled far to find you
Who knew you’d be so far away
I will stay now
Love

This weary heart
The only gift i bring you
This love I give to you
It won’t stray

I could give you
The most delicious kisses on your face
You see I need you to be addicted to me
I am calm now in the corners of his mouth
I am still now, I will not live without
I am pure now, safe inside my final home

I could give you
The most delicious kisses on your face
You see i need you to be addicted to me
I am calm now in the corners of his mouth
I am still now, I will not live without
I am pure now, safe inside my final home

My home.. my home….
My home inside you
Safe inside my final home
My home inside you


Posted by aui on July 29th, 2008 :: Filed under lyrics,music,napibetevő

avantgarde

Hát, ha tegnap este már Brian Eno volt, akkor folytassuk ma egy zenetörténeti mérföldkővel. Nem is tudom, hol kezdjem. Talán név nélkül az egyik legérdekesebb albummal: „The Ugly One With The Jewels”, 1995. Ez egy igazi spoken word album, ami (ha jól tudom) az előadó „Nerve Bible” című könyvén alapul. Egy hangos mesekönyv, egy mesés hangoskönyv zenei aláfestéssel, hangeffektekkel, felnőtteknek. Többször aludtam el rá 14 éves féle koromban. Az összes történetet szerettem.

Laurie Anderson – The ugly one with the jewels
YouTube Preview Image

Laurie Anderson 1947-ben született Illinois államban, és talán a 70-es és 80-as évek egyik legnagyobb avantgarde és experimentális zenésze. Az experimentális aláhúzva. Kétszer. Talán fel sem lehet sorolni a művészeket, akikkel együtt dolgozott. Frank Zappa, Lou Reed, Philip Glass, Brian Eno, Peter Gabriel, Jean Michel Jarre csak hogy a tényleg ismerteket említsem.

Az első nagysikerű albuma a „Big Science” volt 1982-ben, amelyet nemrég felújítva ismét kiadtak. Aztán a Mister Heartbreak (1984), Home of the Brave (1986), Strange Angels (1989), Bright Red (1994), The Ugly One with the Jewels (1995) és Life on a String (2001). Ezekben az a durva, hogy szinte mindegyik teljes mértékben különbözik az elődjétől és az összes többitől is. Számomra a már említett spoken word album, és az először beszerzett Bright Red a nyerő. Szuperlativuszos. Főleg az a 2 és fél perces szám, amit Lou Reed-el énekel (In Our Sleep). Szerintem azt agyonhallgattam. De ugyanazon az albumon a Poison is megér egy belehallgatást.

arena_anderson.jpg 

Laurie Anderson azért zseniális, mert kísérletezik. Mindig. Van például a Tape-Bow hangszer, ami egy módosított hegedű. Magnószalag van a vonón, és a lejátszófejen hegedül. De ez csak egy találmány a sok közül. Valahogy a zenéje is pont ilyen. Feszegeti a határokat.

A legismertebb száma, minden kétséget kizáróan az „O Superman”. 1981. Velem egyidős. Az angliai zenelisták második helyezéséig vitte. Egyre többen és többen dolgozzák fel. Itt van például a M.A.N.D.Y. és Booka Shade. Vagy ez a Crackman féle drogos minimaltechno remix. Vagy ez a kicsit Drum and Bass-es cover a Jagga Bite sound system –től. Ezt pedig most találtam:

Laurie Anderson – O Superman (Matt Mix)
YouTube Preview Image


Posted by aui on July 24th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

fraktál

Ma majdnem nem írtam. Megszakítva a több mint egy hónapos folyamatot. De csakazértis. Valami rövidet idefestek.

Brian Eno régi motoros. A most 60 éves zenész (1948, Suffolk, Anglia) 1970 óta aktív. Sok, nagyon-nagyon sok zenésszel dolgozott együtt (David Bowie, David Byrne, Harold Budd, Laurie Anderson, Jah Wobble, U2, Coldplay, Depeche Mode, Primal Scream, Paul Simon – hogy csak azokat említsem, akiket ismerek). Elsősorban minimalista és ambient zenéket alkot. Első találkozásom vele a “Bright Red” című Laurie Anderson albumon volt, ahol is ő volt az egyik zenész. Aztán 1996-ban másoltam le az első albumot egy pécsi számítógépes összejövetelen (Antique 96), “Nerve Net” címmel.  És persze a Trainspotting, meg a “deep blue day”, de azt mindenki ismeri.

brianeno.jpg

Aztán keresgettem, sokat. Végül is beleszerettem az ambient-be. Ellazít. Megnyugtat. Az egyetem alatt például sokszor aludtam el netrádióra (blue mars például). Persze csak akkor, amikor egyedül voltam a hétvégén a kollégiumban. Zenére elaludni nagyon furcsa. Az a legjobb, amikor az ember kicsit felébred éjszaka, és meghallja, hogy megy a zene. Egyedül van, de mégsem. Ez megint olyan furán jó, mint délben fürdeni.

Szóval Eno sok ambient zenét szerzett. Van például a “Music for Airports” vagy a “The Plateaux Of Mirror” amit Harold Budd-al szerzett, én speciel Bécsben vettem meg a “Spinner”-t. De ma mégis mást rakok fel. Az első megszerzett albumról az első számot. Fenomenális. Félelmetes, hogy hogy tud valaki 40 éven át lépést tartani a trendekkel, és mindig megváltozni.

Brian Eno – Fractal Zoom
YouTube Preview Image

Slow, There, Reply, Toil. No Need to Go On. Do I Need to Go On?
Slow, Lie, Endure, Recline. In a Separate Time. On a Different Plane.


Posted by aui on July 23rd, 2008 :: Filed under music,napibetevő

streets

Nem is emlékszem már ki mondta, hogy szereti a tájszólást. Addig nem is nagyon gondolkoztam el a dolgon, de aztán megfigyeltem, és azóta én is a rajongója lettem. Finom, ízt visz a nyelvbe. Van például egy meteorológus a magyar királyi tévében, na, Őt élvezet hallgatni, annak ellenére, hogy valahogy alapból képtelen vagyok odafigyelni az időjárás előrejelzésre. Mindig elbambulok, és csak a végén veszem észre magam.Ugyan ezt a finom ízt éreztem mindig a Briteknél. Azt hiszem, öt éves korom óta tanulok angolul. Először magántanárnál (az egyik magyar férfi aerobikbajnok anyukájánál), aztán az általános iskolában (Zazi néni, Isten nyugosztalja), aztán gimnáziumban, aztán egyetemen, aztán a munkahelyen. Amerikai angol, magyar akcentussal, illetve „office angol” izraeli és vietnámi beütéssel. Nem csoda, hogy furának és fűszeresnek érzem a Brit beszédstílust. Eddig kétszer tapasztaltam meg igazán.

Először ’99 tájékán. Általános iskola nyolcadik osztályában kimentünk három hétre Angliába. Barnstaple, észak Devon megye. Egy családnál laktam, Bartlettéknél. Idősebb, hívő házaspár volt, pool asztallal a házukban. Azóta levelezünk, bár egyre kisebb intenzitással. Azt hiszem ott tanultam meg igazán angolul. Bámulatos mit tud az ember, ha rá van kényszerítve valamire. Másodszor körül belül egy éve, Newbury-ben, munkával kapcsolatosan. Ismét újra tanultam angolul. Frank-et, a taxist például csak a hét vége felé kezdtem megérteni. Addig eléggé akadozva ment a kommunikáció. De hát ez egy ilyen kemény világ. Frank-ek kapcsolatban a legviccesebb az volt, amikor utolsó nap a feleségét küldte el maga helyett a kis családi kocsival, hogy ugyan már, dobjon el engem a munkahelyre, mert már megbeszéltük. Taxi „taxi” felirat nélkül. Kiló krumpli a hátsó ülésen.
streets.jpg

A “The Streets” nevű zenekar igazából Mike Skinner-ből áll (persze még vannak a zenészek, dobosuk, fúvósok, sampler-esek a háttérben, félhomályban, kisbetűvel). A most 30 éves srác volt az, aki akkor megismertette velem a Garage stílust (lásd még Artful Dodger vagy Craig David). Szerintem bele is szerettem. Talán csak az akcentus miatt. Ki tudja? Mindenesetre beszereztem az első albumát (Original Pirate Material, 2002), amely azóta is a gyűjteményem büszkesége. Az “A Grand Don’t Come For Free” (2004) és a “The Hardest Way To Make An Easy Living” (2006) után most készül a negyedik stúdió albuma “Everything Is Borrowed” címmel. Rajta leszek. Nektek pedig itt van Skinner és Kevin Mark Trail közös száma az első albumról. Britül.

The Streets – Let’s Push Things Forward
YouTube Preview Image


Posted by aui on July 22nd, 2008 :: Filed under music,napibetevő

ghana

2004 Júniusában egy teljes hónapot töltöttem Bécsben. Az egész valamikor áprilisban kezdődött, amikor Zita felhívta a figyelmemet egy német ösztöndíjra, mondván, hogy neki úgysincs lehetősége elmenni. Kapva kaptam az alkalmon, felhívás elolvas, papírok összeszed, beküld. Egy hónap múlva jön a levél, hogy gratulálnak (volt ott azért egy kis szívás, de ez a rövidített verzió). Osztrák magyar akció alapítvány…

Ha jól emlékszem kb. 7-en, 8-an lehettünk (már nem tudom) ország különféle pontjáról. Különféle diákok, különféle emberek. Volt ott például filozófus, agrármérnök, jobboldali érzelmű jogász, halk szavú bírósági fogalmazó (lehet ma már bírónő), egy mérnök (ez lennék én), szociológus meg még isten tudja mi mindenki. Lényeg, hogy egész jól összebarátkoztunk (talán a 35 éves filozófus srác maradt ki a buliból. Fura ember volt. Néha rángott az arca).

Szóval 1 hónap a sógoroknál. Nyelvtanulás minden nap. Bécs, zweiten bezirk. Práter. Diákszálló (szép, igényes). Valamint az Opera környéke, ahol a nyelviskola volt. De többé-kevésbé bejártuk teljes Bécset (tudom ajánlani a Donau Insel-t és a Bermuda Dreieck-et szórakozás céljából, esetleg, talán-talán). Esténként pedig vagy elmentünk sétálni, vagy összegyűltünk a mi szobánkban és beszélgettünk, söröztünk, mikor mit.

A jelenlegi hangfalszettemet is Bécsben vettem, a Márjahilferstrásszén. Azon szólt a zene (notebook-ot vittem, tudtam, hogy nem fogom kibírni zene nélkül egy hónapig), de akkor kezdtem el CD-ket is gyűjteni. A Flohmarkt-on szereztem be például az egyik Herbaliser albumomat (és ha jól emlékszem vettem még Brian Eno-t, és Autechre-t is – többek között).

sena.jpg

Annával ott ismerkedtem meg. Ő volt a szociológus. Volt egy laza átfedés zenei ízlés terén. Sena-t például kifejezetten szerette. Azon a nyáron én is rengeteget hallgattam. Főleg Bécsben. És ez az egész azért most írom le, mert tegnapelőtt összefutottam vele Fonyódon. Egész pontosan rám köszönt, mert én nem ismertem meg. Napszemüveg volt rajta. És babakocsit tolt. Fél éves a gyereke. Kész. Következzen a Demon című szám. Sajnos csak valami játék bemutatójával. Mindegy. A zene a lényeg.

Sena – Demon
YouTube Preview Image

Sena Veronika Dagadu egyébként Accra-ban született. Ghana fővárosában. Magyar anyától és helyi apától. 2001 tájékán kezdett zenélni, már Budapesten. First One című albumát 2003-ban adták ki (Gimmeshot Records). Hatalmas. Egyedi. Unikum. Grenada. Ghana. Hungarian Ganja.

Sena – Hey
YouTube Preview Image


Posted by aui on July 21st, 2008 :: Filed under music,napibetevő

a szellem bennem

Alapvetően 10 évvel ezelőtt élek. Onnan hívom elő a legtöbb emléket. Onnan van a legtöbb zene. Szerintem ez látszik is. Néha-néha viszont bejön egy-két olyan szám, amit nem tudok nem észrevenni. A mostanit például egy friss ismerősöm küldte. Már egészen kiismert zeneileg :).

Azt hiszem egyetem 3. évében kattantam rá az electro-pop-ra. Tartott vagy 1-2 évig a szerelem. Akkor ismerkedtem össze Ladytron-nal, és a “604” valamint “Light and Magic” albumukkal (2001-es és 2002-es évjárat). De a mostani albumuk (Velocifero, 2008 június) két száma nagyon bejött. Valahogy olyan hangulata van, mint az új Photek album első két számának. Electro-pop Garbage beütéssel. Tetszik. Hallgassátok. Na és a szöveg. Passzol az életembe. Pont. Most.

Ladytron – Ghosts
YouTube Preview Image

In the first days of the spring time
made you up and split from one thousand enemies
made a trail of, of a thousand tears
made you a prisoner inside your own secrecy

There’s a ghost in me
who wants to say “I’m sorry”
Doesn’t mean I’m sorry

At the first hour of the springtime
made you up and split from one thousand enemies

now I see you from the corner
clock strikes
and I know you will be drinking alone

There’s a ghost in me
who wants to say “I’m sorry”
Doesn’t mean I’m sorry


Posted by aui on July 18th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

ezerarcú moby

Na, még egyszer. Csak hogy aláhúzzam a hétfőit. Félkövérrel. Változni jó. Megújulni mindig.

Richard Melville Hall, 1965, New York, Harlem. Állítólag Herman Melville volt a nagy-nagy-nagy-nagybácsikája. Ugye ő írta a Moby-dick regényt.  Állítólag innen a művésznév. Szép.

Szóval Moby a 90-es évek végén kezdte meg a pályáját. Kezdetben laza hardcore és kisebb techno számokat csinált. A “Thousand” című száma állítólag a Guiness Rekordok könyvébe is bekerült, mint az akkori világ leggyorsabb száma. Mondjuk több dolgot nem is lehet róla elmondani, elég kezdetleges. A “Go” viszont már jóval kiforrottabb. A David Lynch féle Twin Peaks-ből kölcsönözte a hangmintát (ami talán Angelo Badalamenti-t jelent, azt hiszem ő írta a Twin-Peals zenéjét). Aztán jött a nagy technos időszak. Everything is Wrong (1995). Ez a szám fantasztikus. Tiszta “The Prodigy – No Good”, “Westbam” és “Members of Mayday” hangulata van.

Moby – Feeling So Real
YouTube Preview Image

Aztán jött a punk-rock album “Animal Rights”” névvel 1996-ban. Amik a Prodigy helyett A Red Hot Chilli Peppers-el és a Soundgardennel turnézott.

Moby – That’s when I reach for my revolver
YouTube Preview Image

Említésre méltó még a 97-es “I Like to Score” album, ahol többek között az akkori James Bond film zenéje is felkerült. Wikipedia szerint a teljes album csak filmzenéket tartalmazott. És 1999-ben elérkeztünk a puhány Moby-hoz. Play című albuma szerintem Best Seller-let. Valahogy úgy, mint a nagy-nagy-nagy-nagybácsikájának a könyve.

Moby – Why Does My Heart Feel So Bad
YouTube Preview Image

Aztán jött a “18” meg a “Hotel” és legutóbb a “Last Night”. Utóbbi már teljesen diszkós hangulat. Clubdélelőtt. Clubeste.

Moby – Disco Lies
YouTube Preview Image

Hát, azt hiszem annyit Moby-ról. Mi lesz a következő alakítás ? Neki… Nekem….


Posted by aui on July 17th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

lost+found

Vasárnap óta nem láttam Balázst. Kicsit aggódtam, hogy elveszett vagy megsértődött a múltkori miatt és elballagott. Merthogy, az egyik barátom az javasolta, hogy rakjak rá a hátára almát meg körtét, hogy majd jól hazaviszi a családjának. Persze nem volt ott alma/körte, így megpróbáltam egy koktélparadicsomot rányomni a tüskéire, de nem sikerült. Balázs viszont nagyon megijedt, és hangosan szuszogott, aztán elszaladt. Azóta nem láttam.

Ma reggel viszont valamilyen munkások jöttek dolgozni a másodikon lakó öreg nénihez, és annyit hallottam, hogy
– .. nem baj, majd megoldjuk valahogy ottasün.
– Mivan ?
– Ott a SÜN!

Szóval Balázs megvan, él és virul. Csak engem nem akar látni. Majd veszek neki süncsemegét valahol. Engesztelésképpen.


Posted by aui on July 16th, 2008 :: Filed under balazs