Ez a tabasco szósz… Ez nem viccel. Ez véresen komolyan gondolja.. Nektek meg itt van Senior Coconut, amint Kraftwerket játszik. Ők nem gondolják olyan komolyan..
Senior Coconut – Showroom Dummies
Mocskosul utálom az egyoldalú kapcsolatokat. Most tényleg én gondolok túl sokat magamról, vagy egyszerűen csak mindig ki vagyok hagyva? Vagy az emberek ilyen izoláltak? Vagy csak elfoglaltak? Vagy nekem kellene elköszönnöm ezektől az emberektől? Viszlát, leszereltem a csengőt!
WDDG – Anamorph
TUDTA-E ÖN. Hogy Európa leghosszabb helységneve (és a világ leghosszabb, ténylegesen, hivatalosan használt helységneve) Walesben található (van még egy hegy domb Maorin, illetve Thaiul Bankok neve hosszabb, khhmm, mint az közismert). A vörös barlangi St. Tysilio melletti sebes örvény közelében levő fehér mogyorófák völgyében fekvő St. Mary templom. Ennyit jelent. Wellsül. Aztán még ügye ott figyel Észak-Írország, meg persze Anglia, de ma igazából Skóciáról lesz szó, csak messziről indulok, mert ezt el akartam mondani.
Szóval mit adtak nekünk a Skótok, zeneileg persze (hagyjuk a dudát, szoknyát, szörnyet és whiskyt – apropó, ugye Nagy-Britanniában és Kanadában whisky, az Egyesült Államokban és Írországban pedig whiskey, de mindegy, mindig elkanyarodok). Volt ugye a Wet Wet Wet. Köszönjük szépen. Aztán jött a Primal Scream és a Boards of Canada. És akit senki sem ismer ezen a néven, DJ Lex Blackmore Glasgow-ból. Nos, DJ LEX, fogta EZT a Marlena Shaw számot, és egy szerintem mindenki által ismert, de valahogy a feledésbe merült számot varázsolt belőle 1996 tájékán. Az egész onnan jött hogy nemrég voltam egy szórakozóhelyen, ahol pont az a szám szólt, és arra gondoltam, hogy mekkora hihetetlen hatalmas bulikat csaptunk erre a számra. Szerintem mindenki. Egyszerűen csak olyan fura, hogy az ipari forradalomra meg a kőszénre asszociálok, ha Glasgow-ra gondolok, és akkor OTT, VALAKI összedob egy ilyen finom valamit. ÉÉÉÉn köszönöm.
Blue Boy – Remember Me
Remember me
I’m the one who had your babies, I…
Nicolas egyedül volt. Mintha üres, 40 wattos lámpával megvilágított folyosókon és termeken haladt volna keresztül.
Nicolas egyedül sétált a kihalt városban. Saját dimenziójában létezett. Csak kihalt tereket, macskaköves utcákat és sötét pocsolyákat látott. Miközben néhány lézengő ember ment el mellette (vagy éppen Ő ment el mellettük), agyában már csak a magány volt jelen. Az hagyott nyomot.
Kilenc felé lehetett. Már sötét volt, és a város nevezetességeit már egy órája az időzítőre bekapcsolt reflektorok világították meg, magukra vonzva az arra járók figyelmét és csodálatát. A négy torony előtti téren jól kivehetővé vált a telihold, amit nemsokára részben eltakar majd a föld Maga. Vészjóslóan, az apokalipszis és az örök magány előfutáraként.
Nicolas csak ennyit látott. Ezt figyelte hosszan. Mozdulatlan, élettelen természetes, és ember alkotta képződményeket. Azokból is csak annyit, amennyit láttatni engedtek magukból. Mikor leült a padra figyelni kezdett. Összpontosított. Tudta, hogy ha nagyon figyel, olyat láthat ma, mint senki más. Hirtelen balra pillantott, és a szökőkúttól 100 méterre rögtön megpillantotta azt az amorf, 40 csápú, gömbtestű képződményt, amit rettegve, de epekedve várt. Az csak lebegett és látszólag rendszertelenül, de lassan mozgott. Oldalról több, amőba-szerű teremtmény úszott be a látómezőbe. Mikor Nicolas körbenézett öt- hat ember állt a tér különböző pontján, akik szintén a teremtményeket bámulták. Megörült, hogy bár eddig nem látta őket, még sincs egyedül.
Future Sound of London – Cascade
A Future Sound of London (vagy röviden FSOL) egy, a 80-as évek közepétől létező elektronikus Brit duó. A Garry Cobain és Brian Dougans átlal alkotott együttes mindig úttörőnek számított az elektronikus scénában. A 93-as Cascade számukat hallottam meg először és tényleg az volt, hogy nem tudtam hova tenni. Amikor nálunk a 2 Unlimited és az Ace of Bace nyomult a rádiókban, akkor az MTV már vidáman sugározta az FSOL számokat, keményen feladva a leckét nekem. Második találkozás az FSOL-al a Gillian Anderson válogatás keretei között zajlott a „Snake Hips” és a „Smoking Japanese Babe” számokkal. Aztán persze Andrással is katalizátorként hatott a barátságunkra. Na. Ennyi. Lehet gondolkozni miért van annyi „Future Sound of…” válogatás. Ezért.
A válogatás CD-ket valami összehegesztett tákolmánynak érzem. Valami olyasminek, mint amilyenek a szinkronizált filmek vagy magyarra (vagy más nyelvre) lefordított könyvek, versek, igazából bármi, amihez hozzányúltak. Nem rosszak. Nem arról van szó, de valahogy erőltetettek — szerintem. Azt hiszem a 40-50 CD-mből, talán ha 2-3 válogatás CD. Az egészben az a rossz, hogy valami elveszik belőlük, valami pedig hozzáadódik, de már mindenképpen más, mint az eredeti, óhatatlanul más üzenetet kapunk, mást fogunk érezni, mást fogunk gondolni. Ez persze nem feltétlenül rossz, attól függ mit akar az ember. Én speciel szeretem a számokat abban a sorrendben, abban a környezetben meghallgatni, mint ahogy azt a művész eredetileg akarta. A koncepció ugye. Az ne változzon meg.
Talán a legtöbb párkapcsolat is valami ilyesmi. Az első időszakban az ember kap egy válogatás CD-t a partnerétől. Csupa jó, menő szám. Tiszta élvezet. Aztán lassan megismeri a többit is, ami már kevésbé jó, kevésbé pörgős, sőt, igazából nem is tetszik. Sajnos benne van a csomagban. Szeretném azt mondani, hogy én ezt élvezem hogy igen, az nagyszerű, amikor az ember a teljes albumot meghallgatja és a rossz számok is jó számok, de sajnos nem. Az életet nem lehet továbbpörgetni, átléptetni egy számot. Szekvenvciális, folyamatos, nem skippelhető, így a teljes csomagot kell szemlélni. Tetszik vagy nem tetszik. Ez a nagy kérdés. Persze, nincs olyan, hogy minden szám szuper, de törekszem arra, hogy olyanokat “hallgassak”, ahol jóval több a jó, mint a rossz. Szerintem nem lehetetlen vállalkozás. Igen is, vannak nagyon jó “albumok”, ahol a koncepció is bejön.
Eddig összesen két olyan előadóval/albummal találkoztam, ahol a rádiók/TV-k által játszott számok egyszerűen nem is abban a formában szerepeltek a CD-n, hanem az “eredeti” verzióban. Szerintem ez nagyon bátor. Így akarták, ez passzol a többihez. Slussz-passz. Az egyik a Moloko “Sing it Back” száma volt, a másik, pedig a mai post témája.
Először 2002 tájékán láttam a klipet a TV-ben. Egyszerűen lenyűgözött a minimalista stílusa. A zene meg olyan hihetetlenül letisztult volt (még akkor is, ha csak valaki más remixe). Aztán mindig vártam, hogy jöjjön — a kedvenc számom volt. Kevés ilyen van. Elég kevés. Aztán megjött az album, ami egy kompakt egész. Aprólékosan, tussal meghúzott letisztult kép, kevés, de pont megfelelő mennyiségű színnel, pont mint a klip maga.
Röyksopp – Remind Me (someone else’s mix)
It’s only been a week,
The rush of being home in rapid fading.
Prevailing to recall
What I was missing, all that time in England
Has sent me aimlessly,
On foot or by the help of transportation,
To knock on windows where
A friend no longer live, I had forgotten.
And everywhere I go,
There’s always something to remind me
Of another place and time
Where love that travelled far had found me.
We stayed outside til two,
Waiting for the light to come back,
But hid in talk I knew,
Until you asked what I was thinking.
Brave men tell the truth,
A wise man’s tools are analogies and puzzles,
A woman holds her tongue,
Knowing silence will speak for her.
So now I’ll never know,
As you will only sleep beside me,
And everywhere I go…
It’s only been a week,
The rush of being home in rapid fading.
Prevailing to recall
What I was missing all that time in England
Has sent me aimlessly
On foot or by the help of transportation,
To knock on windows where
A friend no longer live, I had forgotten.
Röyksopp egy norvég duó (ezt is most kell megtudnom, hogy ketten vannak), 1998-ban alakultak, és eddig két albumot adtak ki (Melody A.M. 2001, The Understanding 2005) az Astralwerks kiadónál (Les Rythmes Digitales, Fatboy Slim, The Chemical Brothers, Air, Future Sound Of London, Brian Eno, Fluke, Kraftwek, Photek… ááá folytathatnám napestig). A második albumukon a “what else is there” szintén lenyűgöző. Izgató akcentus. Szeretkezős zene.
Röyksopp – What else is there
It was me on that road
But you couldn’t see me
Too many lights on, but nowhere near here
It was me on that road
Still you couldn’t see me
And then flashlights and explosions
Roads are getting nearer
We cover distance but not together
I am the storm and I am the wonder
And the flashlights, nightmares
And sudden explosions
I don’t know what more to ask for
I was given just one wish
It’s about you and the sun
A morning run
The story of my maker
What I have and what I ache for
I’ve got a golden ear
I cut and I spear
And what else is there
Roads are getting nearer
We cover distance still not together
If I am the storm if I am the wonder
Will I have flashlights, nightmares
And sudden explosions
There’s no room where I can go and
You’ve got secrets too
I don’t know what more to ask for
I was given just one wish
Körülbelül 1996 óta zenélek. Mondjuk három éve már nem, abbahagytam, mert nincs igazán időm rá. Ez rossz, tudom, de kb. még 1-2 év és lecsengenek ezek a tranziens dolgok, amik most zajlanak, és belevágok megint. Amúgy sem árt egy kis szünet sosem.
Ezek a zenés dolgok valahogy olyan autodidakta módon jönnek. Trial and Error. Csinálod, hallod, hogy szar, nem csinálod többet. Csinálod, hallod, hogy jó, megjegyzed a technikát. Hat – hét év, és közepes, amatőr szinten értesz hozzá. De miért is zenél az ember amatőr szinten.
Ott van ugye az önkifejezés, és a nyomot hagyni filozófia. Szerintem ez a legjobb. Aztán van az unaloműzés, annak is kiváló. És van az, hogy végre olyat csinálsz, amit keveset hallani máshol. Én például perverz módon szeretem a széttorzított (szaturált) magas szintihangot. Meg a mélyet is persze, de ha a magas szét van torzítva, az a pici orgazmus. Kevés ilyen van. Sajnos.
Nézzünk egy állatorvosi lovat. Vitalic. Szerintem nem nagyon ismert, és nem is fog nagyon ismerté válni. 32 éves francia Dj, 96 óta aktív, de hatalmas áttöréseket nem csinált. Egyedül két okból kerül ide. A széttorzított magas hang miatt, és a szokatlan kisállatdobálós videó miatt. Ennyi. Vicces.
Vitalic – Poney (part 1)
Az elmúlt napokban négyen haltak meg heroin túladagolásban. Erről jutott eszembe, hogy ma egy filmről kell beszélnem. Egy olyan filmről, aminek kiemelkedő szerepet kellene kapnia az iskolai drogprevenciós kampányban. Egyszerűen csak le kellene vetíteni, vagy a gyerekeknek odaadni DVD-n. Soha nem drogozna senki. Ebben szinte majdnem biztos vagyok. Talán.
Én 2001 tájékán láttam a filmet. Este 10 kor kezdtem el nézni a kollégiumban, talán egyedül is voltam a szobában (egyedül az igazi). Éjfél után nem sokkal lett vége, és a film után 2 órát mászkáltam a folyosón és cigiztem. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni. 2 hétig depressziós voltam utána, és még ma is, ha meghallom a zenét, hidegzuhanyként élem meg. Már meséltem — emlékeket gyűjtök. Azt hiszem ez idáig ez volt a legkeményebb, legtartósabb érzés, amit valaha éreztem. Hihetetlen, hogy egy film váltotta ki belőlem.
Nem akarok átmenni filmes bloggá, annyi van belőlük, mint a pelyva, de néhány szót azért megérdemel. A filmet Darren Aronofsky rendezte, többek között az Ő nevéhez fűződik a “Pi” című film (a zenéje szintén zseniális válogatás), valamint a “The Fountain” is. Arra jöttem rá, hogy szeretem az őrült, fura emberekről szóló filmeket és könyveket (Joyce Carol Oates – Bellefleur). Érdekesek. Mindig tágítják a világnézetemet és megborzongatnak. Olyan ez, mint az horror. Ez a film is horror, csak vér és húscafatok nélkül.
Szóval a jelen film drogosokról szól. Egy srácról, a barátnőjéről, a barátjáról és az anyjáról. A film eleje szépen felépíti, bemutatja a fontos emberi értékeket, aztán sáros gumicsizmával a földbe tapossa. A zenét Clint Mansel (1963, a Pop Will Eat Itself együttes frontembere) szerezte (ugyanúgy, ahogy mint a Fountain-nek, és rengeteg más filmnek is), az előadó pedig a Kronos Quartett volt (akik Steve Reich-al és Philip Glass-al dolgoztak sokat). Igazi komolyzenei darab, elektronikával fűszerezve. Önmagában is gyönyörű és ütős, de a filmmel együtt katarzis.
Requiem for a Dream (trailer)
Ez teljesen kész!
When the woman of the single man‘s dreams visits spontaneously, all her needs are fulfilled with the women-kit. It contains hair conditioner, facial creme, a toothbrush and a pad to remove the makeup.
Fura dolog ez a neveltetés. Vagy a szocializáció. Hívjuk akárminek, lényegében arról van szó, hogy két ember hogyan viszonyul egymásoz, miket tesz, miket vesz természetesnek, mit tart meghökkentőnek. Nyilván érdekes, amikor a kapcsolatban (például kommunikáció) résztvevő felek különböző kultúrából származnak. Már maga a kommunikáció közös (mindkét fél számára elfogadható) szintre hozása is kemény munkát igényel (jobb esetben) az összes résztvevőtől. Azt hiszem, ezt ismerem. Lassan három és fél éve dolgozom egy multinacionális cégnél ahol egy raklapnyi indiaival és izraelivel találkoztam, beszéltem, dolgoztam együtt. Vannak kihívások. És a közös nyelv csak az egyik.
A sokkal inkább durvábbak és meghökkentőbbek a mikro szinten előforduló különbségek. Egyazon kulturális, szociális és regionális szinten élő emberek viselkedésében előforduló olyan devianciákra gondolok, amit az ember nem tud hova tenni. Persze, nincs átlag európai, nincs átlag egyetemet/főiskolát végzett viselkedési norma. Minden ember valamilyen szórással és időben változó módon éli meg a szociális kapcsolatokat, ez így természetes és szép, de a grafikon DURVÁN izolált, a nagy tömegtől lényegesen messze eső pontjait az ember (legalábbis a mérnök ember) röpke fejvakarás után egyszerűen nem hiszi el, és mérési hibának titulálja. Pedig ott vannak. Csak én egyszerűen nem hiszem el őket. Csak egy lazább példa, hogy ugyanazt értsük: ha valakitől megkérdezik (merő udvariasságból), hogy mi van vele, akkor el lehet várni ugyanezt a kérdést a másiktól is (merő udvariasságból). 5 perc az életéből, amit rám szán. Persze ennél durvább dolgok is történtek már.
Ha jól emlékszem a spektrum televízión láttam egy érdekes kísérleteket, úgy jó nyolc, tíz évvel ezelőtt. Adva volt egy felnőtt, egy gyerek, egy tál Chips és egy tál brokkoli (vagy valami olyasmi). A felnőtt nő mohó módon elkezdte falni a brokkolit (vagy a valami olyasmit), számomra is megmagyarázhatatlan módon élvezetet és kulináris orgazmust színlelve, majd undorral beleszagolt a Chips-es tálba. Ezek után átadta a tálakat a gyereknek, aki rögtön rábukott a Chips-re. Pár perc múlva a felnőtt kért egy kis ennivalót a gyerektől. És itt következik a lényeg. A hat éves kor alatti gyerekek nagy része Chips-et adott, a 6 éves kor felettiek pedig brokkolit (igen, tudjuk, vagy valami olyasmit). A lényeg, hogy ez az a vízválasztó kor, amikor megértik a gyerekek, hogy vannak olyanok, akik nem pont ugyanazt szeretik, mint ők. Ráébrednek saját “hatósugarukra”, és elfogadják a “másságot”. Szerintem ez tiszta szocializáció. Megérteni a másik embert, beleképzelni magunkat az ő helyébe, és ha cselekszünk, akkor nem csak magunkra gondolunk. Talán én ezt túlzásba is viszem, már ha felismerem (többen azt hiszik, hogy az a konfliktuskerülés, szerintem a túlzott odafigyelés). Ez is a grafikon egy izolált pontja, mint az is, hogy egyáltalán nem gondolunk a másikra, teljesen mindennapi szituációkban. Ez utóbbi szerintem izoláltabb, és deviánsabb. Hál’ Istennek… Már hogy deviáns, és nem ez az átlag.
Lehet, hogy ezek a megnyilvánulások csak ideiglenesek, pillanatnyi rosszkedv, fáradság, utálat hozza elő őket. Ha nem, akkor a legdurvább dolog, hogy ezek az emberek nem is veszik észre őket, hiszen mindenki csak a saját pici inerciarendszerében tud gondolkodni. Talán én is ilyen vagyok? Kérem szólni!
A mai napi betevő merőben más lesz. Kőkemény zúzás. Több okból is. Egyrészről szeretném szélesíteni a spektrumot. Megmutatni MINDEN olyat, ami picit is zenének nevezhető, a magasfeszültségű kábelek surrogó hangjától kezdve a legklasszikusabb komolyzenéig. A másik, hogy a szociálisan deviáns viselkedés az egyetlen, amit nagyon nehezen tudok elviselni, épp ezért huzamosabb inger hatására ezt váltja ki belőlem. Van még nekem is hova fejlődni a tolerancia világában.
Trent Reznor… 1965, Egyesült Államok. 1982 óta, vagyis 26 éve zenél. Wikipedia szerint játszik zongorán, gitáron, szaxofonon, dobon és tubán, valamint hallhatóan elég jól énekel (kajabál). 1989-ben indítja be a méltán híres, egyszemélyes kultikus bandát (koncerteken vendégelőadókkal), amely azóta töretlenül megy előre. A Nine Inch Nails nevű zenekar húsz év alatt nyolc nagylemezt adott ki, és a tinédzser éveim kedvenc játékához, a Quake-hez is csinált zenét. Igazán durván tépős, egy nagy adag elektronikával megfűszerezve. David Bowie-val közösen pedig a nagysikerű Lost Highway-hez (David Lynch) alkottak számokat. Reznort több szakértő az egyik legmeghatározóbb zenei egyéniségnek nyilvánította ki, 1997 ben a Time magazinban is szerepelt. Talán nem véletlenül. Következzen most egy szívószálas nyálköpködéssel kezdődő szám a „The Downward Spiral” (1994) albumról, a videón az album borítójával. Na, pont ilyen hangulatom volt múltkor.
Nine Inch Nails – Eraser
De hogy közelítsünk egy picit a megszokott hangulatvilághoz, muszáj feltenni még egy számot a „With Teeth” (2005) albumról. Egyszer a zenéről beszélgettem az egyik barátommal. Azt mondta, hogy az igazán jó zene nem egy hangulatot, hanem egy hangulat megváltozását mutatja be, egy történetet mesél el. A következő számban egyszerűen feláll a szőr a kezemen, amikor a harmadik perc elején középre rakja az addig lazán jobboldalon lévő énekhangot, leveszi a bandpass filter-t az énekről, és kijön a depresszióból. Aztán (majdnem) ugyanaz a szöveg, másodszor már teljesen más értelemmel. Zseniális.
Nine Inch Nails – Right where it belongs
See the animal in it’s cage that you built
Are you sure what side you’re on?
Better not look him too closely in the eye
Are you sure what side of the glass you are on?
See the safety of the life you have built
Everything where it belongs
Feel the hollowness inside of your heart
And it’s all
Right where it belongs
What if everything around you
Isn’t quite as it seems?
What if all the world you think you know
Is an elaborate dream?
And if you look at your reflection
Is it all you wanted to be?
What if you could look right through the cracks?
Would you find yourself
Find yourself afraid to see?
What if all the world’s inside of your head
Just creations of your own?
Your devils and your gods
All the living and the dead
And you really are alone
You can live in this illusion
You can choose to believe
You keep looking but you can’t find the woods
While you’re hiding in the trees
What if everything around you
Isn’t quite as it seems?
What if all the world you used to know
Is an elaborate dream?
And if you look at your reflection
Is it all you wanted to be?
What if you could look right through the cracks
Would you find yourself
Find yourself afraid to see?
