As a matter of fact, I swallowed one of these two hours ago. And the explanation is, that it is, in fact, my hand”.

Valahogy így kezdődik a Propellerheads együttes Decksandrumsandrockandroll albumának utolsó előtti száma (Cominagetcha). Az együttes, aki nem összetévesztendő a propellerheads inc-vel (tudjuk, reason, rebirth, stb) méltán pályázhatna a leghosszabb album címére. Sajnos valószínűleg Fiona Apple vinné el a fődíjat a „When the pawn hits the conflicts he thinks like a king / What he knows throws the blows when he goes to the fight / And he’ll win the whole thing before he enters the ring / There’s no body to batter when your mind is your might / So when you go solo, you hold your own hand / And remember that depth is the greatest of heights / And if you know where you stand, then you know where to land / And if you fall it won’t matter, cuz you’ll know that you’re right” című albumával, de azért szép próbálkozás lenne.

Szóval Propellerheads. A 96-ban alakult Britt duó (Will White és Alex Gifford) talán a hatodik James Bond film filmzenéjéről a legismertebb (On Her Majesty’s Secret Service), de a Mátrixban szereplő Spybreak szám is biztos sokaknak ismerős. Szimpla deszkás zene. Gitárral, basszussal, 303-al, dobbal és big beat-el. History Repeating számuk egy Shirley Bassey remixalbumon is szerepel. Na, az a CD is megérne egy bemutatást. Talán legközelebb. Most jöjjön a Bang On!

Propellerheads – Bang On!

---

Posted by aui on October 31st, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

---

Posted by aui on October 30th, 2008 :: Filed under blog,interest!ng

---

Kicsit túlpörgetem a dolgokat. Szerintem. Az elmúlt 3-4 hónapban, de leginkább az elmúlt kettőben nem tudok leállni. Valahogy újraszocializálódom (de erről már lehet, hogy írtam). Mindenesetre rengeteg emberrel találkozom. Barátok, haverok, ismerősök, buli meg a Fanta. Illetve tegnap a Belga sör (van egy belga söröző, van nekik 8 százalékos Belga csapolt sör – na, az huncut, szerintem még mindig érzem). Valahogy megint tizenakárhány évesnek érzem magam. Akkor volt ennyire tömör az életem. Akkor voltak a nagy csoportos bulik a Balatonon (hazudok, még most is vannak). Vilivansz és ”Trip like I do”. Ez a lényeg.

Az 1990-es évek vége szerintem a második Woodstock volt. Csak topológiailag kevésbé volt koncentrált. Ekkor keltek életre azok a zenekarok, amik megváltoztatták az életemet, és szerintem a mai elektronikus zene mérföldköveit rakták le. Mint régen a pilgrimek a vasúti síneket. Szóval a Prodigy mellett talán a két legmeghatározóbb együttes (NEKEM) a The Chemical Brothers (akit egykor még Dust Brothers-nek hívtak) és a The Crystal Method (aki állítólag a methamphetamine-ról kapta a nevét, aminek a szleng neve a crystal meth volt). Tiszta drogos mindenki. Nem mintha zavarna. A Dust Brothers és a Crystal METHod kicsit leplezetten a nevükben vállalják fel, a Prodigy gátlástalanul megmutatja (lásd Baby’s got a Temper videó és a Rohypnol).

A Crystal Method egy 1993 óta létező amerikai duó, amelyet Ken Jordan és Scott Kirkland alkot. Szerintem az amerikaiak válasza az Európában (lényegében Nagy Britanniában és Németországban) beindult elektronikus scénára. Igazából elég gyenge a többihez képest, de muszáj megemlíteni, már csak a történelmi hűség végett is. Úgy gondoltam kicsit felpörgetem a blogot. Így jön most a képbe. Na meg persze az újra felfedezett szlogen miatt:

The Crystal Method – Trip Like I Do

Another world, another time in the age of wonder.
Another world, another time this land was green and good…
Until the crystal cracked!
Once more, they will replenish themselves.
Change and then wait.
The power of their source… The crystal…
Oh my God, this is the best.
Uh-Oh, I want you to trip like me I want you to have fun.
Me and you
Uh-Oh, I want you to trip like I do.

A fenti zene egyébként kis módosítással szerepelt a Spawn filmben is. Ott a Filter nevű előadóval csináltak belőle egy rockosabb számot. Nade mégis az eredeti az igazi.

---

Posted by aui on October 30th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

Helló Macintosh!

Szóval rengeteg dolog történt. Komolyan. Először is tegnap búcsú vacsorán voltam. Vigyázz magadra V, messze leszel tőlem és nem tudok rád vigyázni. A Mac-et meg köszi, ha nagyon megtetszik tényleg nem adom vissza :). Apropó. Ezt épp egy Mac-ről írom. Huhh, amíg sikerült rávennem az openoffice-t a magyar helyesírás ellenőrzésre… Egyébként jó, még szokom az interface-t. Ismerkedem, mint egy új emberrel. Próbálgatom hogyan és miről tudunk beszélgetni.

Az első benyomások. A hang beszarás. Olyan tisztán szól (mondjuk kell hozzá egy Sennheizer fülhallgató is). Épp Layo & Bushwacka-t hallgatok. Aztán kezdek rájönni, hogy a mai gépeket nem arra találták ki, hogy az ember villámgyorsan dolgozzon rajta. Megszoktam, hogy például egy könyvtár létrehozása, egy file belemásolása, editálása és egy ftp-re való feltöltése 5-10 másodpercet vesz igénybe. Ezt sem a linux-al, sem a Mac-el nem sikerült produkálni (windows-al is csak azért, mert 15 év alatt levadásztam a megfelelő programokat). Nagyjából 3 óra Mac-ezésen vagyok túl (tegnap fél egyre értem haza, és még másfél órát gépeztem – megint sikerült rengeteget aludni). A programok jók, csak még a hol-a-francba-tudom-beállítani szinten vagyok. Jó lesz ez. Van rá 2 hónapom. Na, nem megyek át geek-blog ba.

A szépen megtervezett hetem meg omlik össze. Hát mindenki átszervezi az életét csak azért, hogy az enyémet megnehezítse? Ejnye. Ha otthon kell ülnöm valamelyik nap, megőrülök. Nem jó egyedül, kellenek a barátok.

Aztán tegnap még rájöttem, hogy a tegnap bemutatott szám nem is a Tom Larson válogatáson volt, hanem egy Swayzak mix CD-n (Fabric 11), de ez remek alkalmat kínált arra, hogy bemutassam Swayzakot.

A James S. Taylor és David Brown által alkotott Britt technó-house duó (bár szerintem inkább minimal-winter-club, csak ilyen stílus nincsen) 1994-ben kezdte meg pályafutását. Azóta több lemezt is kiadott, amelyek stílusukban igen hasonlítanak egymáshoz. Első stúdió albumuk a Snowboarding in Argentina (1998) talán a legjobban jellemzi a stílust. Már mint az albumnév. Fura, de vannak olyan zenék (mint a tegnapi éjjel vezetős zene) amiket egy adott tevékenységhez tudok a legjobban társítani. Swayzak a snowboard-os zene. Bár jómagam eddig egyszer voltam síelni (és szerintem nem is nagyon tervezem többet), valahogy a lelkem mélyén együtt tudok érezni ezzel az érzésvilággal. Kicsit sötétedés után gurulsz siklasz le a hegyről, napszemüveg, hideg, egyedüllét, Swayzak. Valami ilyesmi. Nem tudom más hogy van vele. Szerintem ez nálam valami speciális szinesztézia. Társítok össze vissza. Helló Mac, helló Swayzak.

Swayzak – Speedboat

Elszántabbaknak ajánlom a kicsit éneklősebb “Make up your mind” számot is. Ezt meg most találtam:

Swayzak – Smile and Receive (Apparat remix)

---

Posted by aui on October 29th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

Négy éve találkoztam először Tom Larson nevével (véletlenül sem összetévesztendő Garry Larson-nal, aki a „Krónikák a túlvidékről” sorozat zseniális megalkotója). Szóval Tom Larson rendszeresen csinál mix CD-ket „Night Drive Music” fantázianév alatt (ingyenesen letölthető). És tényleg olyan. Amikor az ember este vezeti a kocsit (gépjárművet), és szinten semmilyen hatás nem éri. Csupa monoton, de valahogy mégis előremutató zene. Lassú hömpölygés és monoton lüktetés, emészthető formába csomagolva. Csak elképzelem, ahogy megyek a kihalt úton, sehol semmi, csak nagy ritkán a lámpaoszlop fénye világít rá az útra, és ad egy kis plusz fényt a kocsiba. Hangtalanul megelőzöl egy kamiont, csak a zenét hallod a kocsiban. Tudod, hogy még három és fél óra, amíg odaérsz. De nem sietsz.

Az egyik CD-jén találkoztam először Akufen-nel. Semmi extra. Csak egyszerűen megfogott ez a szám. Illetve az életérzés. Olyan finom. Nem is tudok rá jobb szót mondani. Mint egy hamvas bőrű fiatal lány. A 2002-es My Way című lemezén szereplő Skidoos számról beszélünk. Ez egy rövid post hosszú zenével.

Akufen – Skidoos

---

Posted by aui on October 28th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

A pénteki buli után szombaton ismét benéztünk a városba. Találkoztam három volt osztálytársammal. Több helyen is voltunk. Trafikban nem volt ülőhely, így először a Color Cafe felé vettük az irányt. Ezt csak azért írom le, mert a Color Cafe számomra két ok miatt híres. Ad 1: körülbelül egy hónapja fellépett itt Dr. Alban. Ad 2: Pont ezen a szombaton 20 baseballütős suttyó bement, és szétverte a berendezést és a vendégeket. Még szerencse, hogy már nem voltunk ott. Hát ilyen ez a Pécs.

A következő állomás a Lemon Café volt, ahol végre sikerült leülni és beszélgetni. Miközben beszélgettünk soft pornónak is beillő videó klipek mentek az MTV-n. Valamint ez.

Roni Size – Brown Paper Bag

A 12 éves szám eléggé meghatározó és kedvenc zene volt. Ez is valahogy egy olyan mestermű, amit nem lehet elfelejteni. Végiggondolt, letisztult és fúzióktól mentes. Tényleg Roni Size volt az egyik markáns eleme a közös kánon keresésének. Azt hiszem meg is találtam azokat az embereket, akiknek ez bejött. A CD-t még ha jól emlékszem Zs-től kaptam, aztán ment körbe mindenkinek. New Forms 1997. Az 1969-es bristoli születésű fiatalember ezzel az albumával 1997-ben megszerezte a Mercury díjjat, maga mögé utasítva olyan albumokat, mint a „The Prodigy – The Fat of the Land”, „The Chemical Brothers – Dig Your Own Hole” és a „Radiohead – OK Computer”. Azért ez nem kis teljesítmény.

A klipet végignézve két dolog jutott az eszembe. Az egyik Doctor Who, aki elmagyarázza, hogy mi az idő (lásd előző post), a másik pedig egy pici video:

---

Posted by aui on October 27th, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

People assume that time is a strict progression of cause to effect, but actually from a non-linear, non-subjective viewpoint, it’s more like a big ball of wibbly-wobbly, timey-wimey….stuff

---

Posted by aui on October 24th, 2008 :: Filed under fun

---

Ezt csak megtaláltam megint. Nagyon szerettem :)

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

1: Hm. Szép ez a naplemente.
2: És milyen finom ez a bor! Igaz?
3: Úgy, ahogy mondod. Ki gondolta volna negyven évvel ezelõtt, hogy
majd itt fogunk ülni nemes bort kortyolgatva.
1: Bizony senki! Akkoriban örültünk, ha egy csésze teát ihattunk.
2: Egy csésze hideg teát!
3: Amiben nem volt se citrom, se cukor.
4: Se tea!
1: És persze csorba volt a csésze.
3: Nekünk csészénk se volt. Mi újságpapírból ittunk.
2: Mi meg vizes rongyot ettünk vacsorára.
4: De szegényen is boldogabbak voltunk. Boldogabbak, mint most!
1: Éppen azért, mert szegények voltunk. Apám mindig azt mondta, hogy
a pénz nem boldogít, fiam.
3: Igaza volt! Én boldogabb voltam, amikor semmim se volt. Egy romos
kis házban laktunk. A tetõ tele volt lyukakkal.
2: Nektek legalább volt házatok. Mi huszonhatan laktunk egy szobában
bútor nélkül. A padló fele hiányzott, ezért mind egy sarokba
kuporodtunk, hogy le ne essünk.
4: Szerencse, hogy volt szobátok! Mi a folyosón laktunk.
1: Óh! Én arról csak álmodtam, hogy bárcsak egy folyosón lakhatnánk.
Nekünk az kastély lett volna. Mi a szemétdombon laktunk. Minden
reggel arra ébredtünk, hogy ránköntenek egy rakomány rothadó halat.
Folyosó, ház? Hah!
3: Amikor azt mondtam: ház, egy földbe vájt lukat értettem rajta,
szakadozott vászonnal beborítva. De nekünk, az ház volt!
2: Minket kilakoltattak a mi földbe vájt lyukunkból. Attól kezdve
a tóban laktunk.
4: Mázlisták! Nektek legalább volt tavatok. Mi viszont százötvenen
éltünk egy cipõsdobozban az út közepén.
1: Kartondobozban?
4: Igen.
1: Micsoda kényelem! Mi három hónapig egy összetekert újságpapírban
laktunk. Hatkor keltünk. Kitisztítottuk az újságpapírt, ettünk
egy darab száraz kenyérhéjat. Napi tizennégy órát dolgoztunk a
malomban heti hat pennyért. Utána hazamentünk, és apu addig vert
minket a szíjával, amíg el nem aludtunk.
2: Micsoda luxus! Mi hajnali háromkor kijöttünk a tóból. Ettünk egy
marék meleg salakot. Húsz órát dolgoztunk a malomban havi két
pennyért. Aztán hazamentünk, és apu a fejünket, meg a nyakunkat
verte törött üveggel. Ha szerencsés napunk volt!
4: Én minden éjfélkor kimásztam a cipõsdobozból. Tisztára nyaltam
az úttestet. Ettem egy kevés hideg salakot. Huszonhárom órát
dolgoztam a malomban. Négy évenként egy pennyért. És amikor
hazamentem, apu felszeletelt a kenyérvágó késsel.
3: Na jó! Én este tízkor keltem. Azaz fél órával azelõtt, hogy
lefeküdtem. Ittam egy csésze hideg mérget. Napi huszonkilenc
órát dolgoztam a malomban. Én fizettem érte a fõnöknek. Aztán
hazamentem, és apu minden este hidegvérrel legyilkolt. Utána
meg énekelve táncolt a síromon.
1: Ezek a mai fiatalok meg nem hisznek el nekünk semmit.
4: Bizony nem!
2: Nem!
3: Bizony!

---

Posted by aui on October 23rd, 2008 :: Filed under fun

---

Alapvetően nem szeretem a komolyzenét (vagy a klasszikus zenét – mi a különbség?). Talán azért, mert valahogy beszűkültnek találom. Félre értés ne essék, nem a zeneszerzőkkel van a bajom – ők biztos fantasztikusak,  hanem a technológiával. Valahogy ugyanazt érzem, mint a kőkorszaki szobrok és a XX. századi szobrok esetén. Ott is alkottak, szépet csináltak, de egy vésővel azért csak jobban sikerült volna. A XIX. századi komoly zene is ilyen. Szépet alkottak, de azért egy kis digitális technikával csak jobban sikerült volna. Vagy ugyanez grafit ceruza és színes ceruza hasonlattal. Néha elképzelem, hogy azok a zeneszerzők, akik az 1800-as, 1900-as években éltek, mit tudnának ma csinálni. Aztán mindig eszembe jut, hogy nem létezik, hogy az a tehetség eltűnt ahogy megjelentek az első szintetizátorok. Nem, most is itt van, csak eléggé felhígult a szakma.

Az 1936-os születésű Steve Reich (amerika) egyike azon kortárs zenészeknek, akik számomra maradandót alkottak. Emlékszem, a „Steve Reich Remixed” CD-t még Zsuzsától kaptam kölcsön (rajtva van egy Coldcut remix, huhh, hát az odavág) valamikor a 90-es évek végén, egy csomó Steve Reich-ot pedig egy Jeges nevű villamosmérnöktől („Mi vagyunk a niggerek a tudósaink tudnak,
A hosszútávfutóink hosszú távot futnak”). Aztán kicsit utána olvastam, ahogy az lenni szokott.

Steve Reich a zenei minimalizmus atyja. A zenéket magnószalagra vette fel, majd folyamatosan játszotta le, kicsit variálva (lásd: come out). Ez utóbbi szerintem erősen megihlette Orbitalt is.  Zenéjét az ismétlődő mozzanatok, a lassú harmonikus ritmus és kánon jellemzi. Többek szerint a „Music for 18 Musicians” a mesterműve. Osztom a véleményt. Valahogy nagyon messzire visz el.

Steve Reich : Music For 18 Musicians

És ezek után hallgassuk meg megint a Hexstatic számot. Szerintem hasonlít.

---

Posted by aui on October 22nd, 2008 :: Filed under music,napibetevő

---

Vissza a Ninjákhoz. Kicsit másképp. Audiovizuális ingerek. Egymásra vágott képek és videók.

Stuart Warren Hill 1997-ben összebandázott a Greenpeace-el és a Coldcut nevű formációval (utóbbiak alapították a ninja tune kiadót 1991-ben) és elkezdtek dolgozni egy projekten. A Natural Rhythms Trilogy egy környezetvédő videoklip hármas, aminek talán a legutolsó a leghíresebb darabja. A Timber című szám megnyerte a „Best Editing Video Musique” díjat Franciaországban, 1998-ban. Nemsokkal ezután Stuart Robin Brunson-al együtt megalkotta a Hexstatic nevű együttest 1997-ben. Révén mindketten a vizuális iparban (VJ) jeleskedtek zenéjükben valahogy mindig összeforr a hang és a videó technika. Talán sokkal erősebben, mint bármely más együttesnél. Valahonnan rémlik, hogy valamelyikük kidolgozott valami tömörítő algoritmust, de most nem találom sehol. Sebaj. Direktpixeles.

Eddig három saját albumuk jelent meg Rewind (2000), Master-View (2004) és When Robots Go Bad (2007). Lássuk most a Master-View utolsó számát.

Hexstatic – Pulse

Esküszöm ez hajaz Steve Reich-ra.

---

Posted by aui on October 21st, 2008 :: Filed under fun,music,napibetevő,pictures

---